Fenyegetettség
Az elkövető gyakran fenyegeti áldozatát azzal, hogy különböző szörnyű események következnek be, ha beszél az abúzusról. („Akkor anya meghal.”; „Akkor engem elvisznek.”; „Senki nem fog hinni neked, bedugnak a diliházba.”)
A környezet ellenállása
Az áldozatok mindig megpróbálják elmondani, mi történt velük. Környezetük azonban gyakran nem akar hallani az abúzusról, a gyerek vagy felnőtt túlélő süket fülekre talál.
Nincs kinek elmondani
Sokszor nincs olyan felnőtt a gyerek közelében, akinek elmondhatná, mi történik vele.
Senki nem tesz fel kérdéseket
Az áldozatok sokszor nem mernek beszélni, de várják a feltáró kérdéseket, akár iskolában, akár orvosnál. A család és a szakemberek azonban nem mernek kérdezni, mert nem tudják, mit tegyenek, ha kiderül az igazság. Nekik is kényelmesebb, ha az áldozat hallgat. Inkább elnyomják a bennük felmerülő gyanút.
Rossz tapasztalatok
Az áldozatok többször is megpróbálnak beszélni az abúzusról, de ha nem hisznek nekik, megbélyegzik őket, semmilyen segítséget nem kapnak, vagy éppen büntetés jár az igazságért, akkor megtanulják, hogy hallgassanak.
Szakemberek, hatóságok
Sokszor maguk a segítő szakemberek és az igazságszolgáltatás rendszere hallgattatja el az áldozatot azzal, hogy nem hisz neki, hamis váddal fenyegeti, nem nyomoz alaposan, szakmailag nem felkészült, újratraumatizál.
„Ez nem fontos, ez kínos.”
Az áldozatok azt az üzenet kapják, hogy ami velük történt, az semmiség volt („Egy kis simogatásba még senki nem halt bele”), vagy kínos erről beszélni („Hogy mondhatsz ilyet a tanár úrról!”).
„Ez hihetetlen!”
Ez a leggyakoribb mondat, amivel az áldozatok találkoznak. Nemcsak azt jelenti, hogy nem hisznek nekik, de megbotránkozást, szörnyülködést is tartalmaz, ami megijeszti az áldozatot.
Biztonságos hely, környezet hiánya
A traumás élmény elmondásának legfontosabb feltétele, hogy a túlélő biztonságban érezze magát. Amíg ez a feltétel nem adott, az áldozat hallgat.