Az öngyilkosság egyik oka a fájdalom, célja annak megszüntetése. A szorongástól, poszttraumás stressz-zavartól, pánikrohamoktól, alacsony önértékeléstől szenvedő áldozat állandó félelemben és gyötrődésben él. Ez felemészti energiáit, nem boldogul a munkahelyén, nem tud mély emberi kapcsolatokat kialakítani (nem is érzi magát érdemesnek rá), így nem jön létre körülötte olyan segítő háló, amelybe kapaszkodhatna. A bántalmazott gyerekek felnőttkorban is gyakrabban mennek bele abuzív kapcsolatokba, könnyen válnak bántalmazó férfiak áldozataivá, nagyobb számban szenvednek el nemi erőszakot vagy kényszerülnek prostitúcióba. Az öngyilkosság az állandó kudarc, gyötrődés és fájdalom elmúlását ígéri.
A túlélők gyakran évtizedekkel később is szenvednek a szégyentől, bűntudattól, attól az érzéstől, hogy ők „gonoszak”, „mocskosak”, „undorítóak”, az elkövető „megfertőzte”, „megrontotta” őket, sőt maguk is „fertőzőek”, „nincs helyük ezen a világon”.
Sokan azonban csak pillanatnyi megnyugvást keresnek, egy „kis kikapcsolódást az életből”, átmeneti megkönnyebbülést. Ilyenkor fordul elő túlgyógyszerezés, fájdalomcsillapítók, nyugtatók, antidepresszánsok és más antipszichotikumok mérgező fogyasztása.